A levegő megfagyott
Sötétek az ablakok
Hátborzongató a hideg
Meghalnék, de mondd meg minek?
Már így is annak érzem magam
Bámulom a fehér falam
Az őrület tekintget rám
Sírásba görbül le már a szám.
Emlékek várroma áll előttem
Régi idők susognak nekem
A boldogság ajtaja régen zárva
De nyisd ki még egy néhány napra.
Ahol én állok, azt te nem látod
De letépek néhány virágot.
Feléd nyújtom, hogy megérintsd
De neked ez már nem nagy kincs.
Vigyázz a lelkedre te vad kis mohó
Elveszik belőle az összes mi oly jó.
Szorítsd meg kezemet még utoljára
Boríts egy leplet a fájdalom csírájára.
Öld meg még egyszer ezt a bánatot
És bár hányszor ha újra meglátod
Rázd meg magad és légy jó lovag
Ki utolsó vércseppet is egy hölgynek ad.
Legyenek szépek az utolsó napjaink
Sorsunkat alakítsuk most még aszerint
Ahogy elképzeltük ezt a jövőt
Aztán elengedjük a feljövőt.
Kezünkből egyszerre száll ki a pillangó
Egyszerre eresszük, ami rossz és a jó.
És majd a szakadék szélén ahol állunk
Még egyszer egy napra összeállunk.
És te leszel a nap, én meg a hold,
Egymásba forr még egyszer e kor.
És áttetsző testedet, átölelem
És emlékként ott maradsz mindig nekem
Horváth Erika
2008.
AJÁNLOM AZ OLDALT
